Nézői visszajelzés: Amikor telihold ragyog a turkáló felett

Szeghalmi Örs szubjektív beszámolója az Amikor telihold ragyog a turkáló felett című előadásról

Sokszínű darab ez, de nemcsak azért, mert kortárs mű, hanem azért is, mert egy turkálóban játszódik, ahol az a sokféle gönc játszik nekünk. Amúgy meg alapvetően két színskála ellentéteiről is szól: az egyik az, hogy a darab helyszíneként szolgáló székelyföldi város miként próbálja a tradicionalista voltát őrizni, a másik az, hogy közben hogyan szeretne mégis utánafutni a mellette már elhaladt jelennek, a világnak, a korszerűsödésnek. A múlt színei, meg a jelenéi.

Ha valaki egy kicsit is ismeri Székelyföldet, máris láthatja, hogy rátapintott a szerző a régió egyik alapdilemmájára, fő tragédiájára. A stagnálásra, amiből már rég lemaradás is lett. Amit persze ők maguk is hajlamosak önáltatóan hagyományőrzésnek, konzervativizmusnak nevezni, az őket ebben a helyzetben tartó vezetőik meg főleg hajlamosak, de aminek persze valójában semmi köze ahhoz.

Maga a szép – és régóta szükséges – önreflexió az, hogy a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulata adja elő.

A Golyó&Son elnevezésű használtruha-üzletnek már a neve is ikonikus, hiszen – bár máshol is van hasonló – az ilyen névadás is már évtizedek óta különösen jellemző a székelyföldi vállalkozásokra. És remekül mutatja épp annak a dilemmának a valós voltát, amit fennebb említettem és amiről a darab is szól: zárt, helyi valóság, és az azt feszegető nyugatosodás. De ez a nyugatosodás ott sokszor valami groteszk és butus módon feszegeti a kereteket.

Igazából ez össze is foglalja az egészet: ha valaki másnak is lejön ebből a névből úgy az egész témakör, annak örülnék, mert most nem fogom sokáig részletezni. Márpedig erre építkezik a szövegen túl az előadás is.

Az egyre szürkülő székelyföldi kisvárosokban egyre szürkülő életeket tudsz csak vinni, és ami ezeket esetleg feldobja – de önmagában persze megváltoztatni képtelen –, az minden, ami Nyugatról beszivárog. Csakhogy általában az is másodkézből ér el ide – pont mint például konkrétan a turkálós ruhák. És bár legalább színeket hoz ebbe a miliőbe, így már nem annyira napsugaras színkavalkád ez, hanem inkább harsány villogás. És feketeség.

Kétosztatú komédiát láthatunk, amiben sok szín döglődik, pusztul, rohad. Na jó: elegyedik is, de az enyészetben. Az első nagyjából fele remek, színes komédia, a második pedig valami besötétülő feketekomédia. Mondom, hogy nagyjából ez a két színskála feszül egymásnak a való életben is Székelyföldön.

Ennyit az okos meglátásaimról. A vidámabbakról meg annyit, hogy csudálatos ez a produkció. Király lehet a díszlet-, meg a jelmeztervező is, de azok a színészek is.

És bár a társadalmi nyűglődéseinkről szól, ezúttal Székelyföldre kihelyezve, igazából már akkor is sokkal előrébb tartanánk, ha legalább így nézne ki itt/ott egy turkáló, vagy a benne található, egészen csodás ruhák, vagy az emberek, vagy a bajaink, vagy a hozzájuk való viszonyulásaink. De ezek mind még mindig nem így néznek ki, úgyhogy ez az egész szatíra még valahol futurisztikus is, sajnos.*

* Az előadás a Holnapután fesztivál egyik programja volt, és még vannak jó dolgok is a menün, érdemes benézni.