Diákszemmel: Dogville

Kállai Dóra, a Partiumi Keresztény Egyetem másodéves magyar nyelv és irodalom szakos hallgatója szakmai gyakorlatát töltötte a Szigligeti Színháznál a X. HolnapUtán Fesztivál ideje alatt. Az alábbiakban a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Dogville című előadásával kapcsolatos élményeit osztja meg velünk.

„Dogville. Ez a történet nem az önök városáról szól. Ez a történet nem önökről szól. Önök jó emberek. Ez egy egészen más történet. Ez egy szomorú történet.„ – olvashatjuk a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház vendégjátékának leírásában. Az április 29-én játszott darab egy rendhagyó előadás volt. Gyanútlanul, előzetes ismeretek nélkül mentem el az előadásra, úgy, hogy sem a filmet, sem pedig a darabot nem láttam még. Annyit tudtam, hogy nem éppen egy leányregény a történet, és megkeményített szívvel kell nézni. A narrátor felkonferálta a darabot. Elmondta, hogy ez a történet nem rólunk szól. Ez a történet nem a mi városunkról szól, hisz ez egy szomorú történet, és mi jó emberek vagyunk. Hatalmába kerített egy érzés, és átfutott a gondolataimban, hogy vajon mennyire igazak ezek a szavak? De a történet folytatódott. Kijött a színésznő. Már abban, ahogyan kijött, volt valami. Valami sejtetős. Valami baljós. Majd a narrátor számolni kezdett, s mire a végéhez ért, már mind Dogville-ben voltunk. Nos, a történet valóban egy szomorú történet. Valóban nem jó emberekről szólt. Azonban… felmerült bennem a kérdés, hogy az igaz-e, hogy nem rólunk szól? Vajon nincs-e tényleg úgy a hétköznapokban, hogy kiéhezett hiénákká válunk egy kiszolgáltatott test, egy ember láttán? Vajon megőrizzük-e a tisztességünket, emberi mivoltunkat, ha valaki fölött hatalmunk lesz?

A mezítelenség. Láttunk már meztelenséget korábban is. Azt hiszem, elég ha a paradicsomi állapotokra gondolunk. Mikortól vált az ember szégyenlőssé- s takarta el magát Isten szeme elől? A bűnbeesés után – tanítja a bibliai történet. Hozzáteszem, hogy az előadás során testközelből láthattuk megrázó és felkavaró jelenetek sorozatát, amit az ember, ha tehette, inkább nem nézett. Akarva-akaratlanul is azonban, arra asszociáltam, hogy a színészek a szó szoros értelmében is, és átvitt értelemben is ki vannak szolgáltatva a közönségnek. Zseniális megoldás volt a színésznő fejére csatolt kamera, amikor is a háttérben kivetítve az ő szemszögéből is látnunk lehetett a dolgokat. Magunkat, őket, a színházat.

Az ember elállatiasodásának motívumával a kiszolgáltatottságon keresztül találkozhattunk már máshol is. Gondolok itt például a Legyek Urára, ami házi olvasmány, ahol egy csapat lakatlan szigetre vetődött kisfiú történetét követhetjük nyomon, amint életükből fokozatosan eltűnnek a szabályok. Elvesztik ítélőképességüket, tetteikkel nem tudnak szembenézni. Ugyanakkor elmerengtem azon is, hogy nem csak fiktív regényben, hanem a kortárs művészetben is foglalkoztatott téma az abszolút hatalom, a kiszolgáltatottság. Gondoljunk Marina Abramovic szerb kortárs művészre. A kísérlet célja az volt, hogy megmutassa, hogy az emberek milyen gyorsan képesek visszatérni a természetes állapotukba, ha hagyják nekik. A művésznő így fogalmazott: „Amit megtanultam, az az, hogy ha hagyod, a közönség képes megölni téged.”

Utólag azon töprengtem, vajon hányan maradtunk meg embernek a darab végére? Vajon képesek voltunk-e kilépni a torz tükörből, és a játékot magát, az üzenetet értékelni, nem a közlési módot elítélni? Vajon nem váltunk a látottak alapján mi is rossz emberekké? Csak remélni tudom, hogy nem, hisz ahogyan már elhangzott, ez a történet nem rólunk szólt. Ez nem a mi városunkról szólt. Ez egy szomorú történet volt. Mi jó emberek vagyunk.

Kállai Dóra

Partiumi Keresztény Egyetem

Magyar nyelv és irodalom szak, II. év